Lelkünkben örökké élsz, még ha csak képekről ismertünk! 

Ma anya írja a bejegyzést és nem én, azt kérte hagy írja ki magából a gondolatait és én meg engedte.. Biztos sokan hallottatok Vendelkéről a 4 hónapos elütött spániel fiúra, akinek a hátsó fele nem mozgott, eddig úgy tűnt hogy az orvosokat megcáfolva javul az állapota, minden egyes kis apróságnak örültünk, ezek közül talán a legfontosabb az volt hogy elkezdte a farkincáját csóválni, addig is élt a remény a szívünkben, és ez megerősített minket abban hogy Vendelke élni akarása, hihetetlen mértékű, családban élt ideiglenes gazdájánál, aki Vendelke számára egy a földi angyal volt,  (és aki mögött egy 700 fős csapat állt és aggódott a kis srácért,) aki ápolta és biztatta őt hogy mindig van remény és nem szabad feladni, megmutatták Vendelkének az élet szépségeit, és hogy milyen az ha szeretik.. De sajnos Vendi állapota romlani kezdett és ma újra meg kellett műteni, és ezt a megpróbáltatást nem bírta a kis teste-lelke és feladta... Vendelke ezáltal ma az örök vadász mezőkre távozott..  Vendelke, ma már nem egy könnycseppet hullattam érted, ahogy rajtam kívül még sokan,én csak képeken, videókon követtelek, de mindig nagyon sokat gondoltam rád, és reméltem szép életed lesz, ezért mindent megtettek az ideiglenes gazdidék, ők

 voltak neked a földön a megváltó angyalok.. de sajnos nem így lett.. itt hagytál minket, és ez mindannyiunknak rettenetesen fáj, de az vigasztal minket hogy egy olyan helyen vagy ahol nem kell többé szenvedned, és ahol kerekek nélkül is boldogan szaladgálhatsz! Soha sem feledünk, legyél boldog! Örökké a szívünkben őrzünk.. melynek egy darabját így látatlanba is de magaddal vitted! NYUGODJ BÉKÉBEN!

Az egyik csoport tagunk ezzel a megható idézettel emlékezett meg Rá: "Egy borongós délelőttön úgy döntöttem nem megyek be dolgozni, mert tudtam, hogy ez az a nap, amikor túl kell esnem rajta. A kutyánkat Rockyt el kellett altatni: valaha oly erős testében egyre terjedt a kór, és minden erőfeszítésünk hiábavalónak bizonyult, hogy meggyógyítsuk szeretett boxerünket-a betegség úrrá lett rajta. Emlékszem, amikor behívtam a kocsiba...mennyire szeretett autókázni! De ezúttal mintha érezte volna, hogy ez az út más lesz. Órákig jártuk a várost, mindenféle csip-csup ügyet elintéztem, csak hogy ne kelljen a rendelőbe menni, de lassan már nem halogathattam tovább a dolgot. Miközben a csekket töltöttem ki az "altatás" díjáról, a szememet elárasztották a könnyek, és úgy összemaszatoltam a lapot, hogy a csekk szinte olvashatatlan lett. Rocky négy évvel azelőtt került hozzánk, nem sokkal fiam, Robert születése előtt. Mindannyian nagyon szerettük, de kiváltképp a kis Robert. Sajgó szívvel indultam haza. Rocky máris nagyon hiányzott. Robert elém jött és megkérdezte, hol van a kutyánk. Elmagyaráztam neki, hogy Rocky most a mennyországban van. Elmeséltem neki, hogy nagyon beteg volt, és most már boldog, és ahol most van, ott mindig kedvére szaladgálhat és játszhat. Négyéves fiam egy darabig hallgatott, majd tiszta kék szemével rám nézett. Arcán ártatlan mosollyal Az ég felé mutatott és közölte: - Most ott van fent, ugye apa? - Nagy nehezen bólintottam, azzal gyorsan bementem a házba. A feleségem csak egyetlen pillantást vetett az arcomra, és csendesen sírdogálni kezdett. Aztán megkérdezte, hol van Robert, én pedig kimentem, hogy megkeressem. Az udvarban szaladgált, miközben egy jókora botot dobált a levegőbe. Megvárta, amíg leesik, majd újból feldobta, egyre magasabbra és magasabbra. Amikor megkérdeztem, mit csinál, magától értetődő hangon közölte:
-Rockyval játszom, apa...